A Jackson utcában álló házra komor csend borult. Éjfél után járt az idő.
Mary Stanford harmadik emeleti hálószobájának ablakmélyedésébe kuporodva ült, s a vörös, áprilisi teliholdat bámulta. Alacsonyan állt az égen, szinte hozzáért a San Francisco-öböl fodrozódó vizéhez. Azt várta, hogy a köd majd felkúszik a dombon a Pacific Heights irányába, s örömmel látta, hogy ahelyett tiszta az éj.
A holdfény segíteni fogja őt terve megvalósításában. Nem kell majd gyertyát gyújtania, hogy leosonjon a lépcsőn. Ha pedig egyszer már lent van a földszinten, meggyújt egyet, de csak addig, míg besurran a szalonba és elhúzza a sötétítőket.
Utána pedig kiszabadítja Angeline-t a koporsó sötétjéből.
A gondolat, hogy a csodaszép baba össze van zárva unokatestvére rothadó testével, elviselhetetlen volt Mary számára. Paulette temetése szombaton volt, vagyis másnap reggel. Úgy volt, hogy kora reggel jön majd érte egy kocsi, hogy elvigye a temetőbe.
Ha Mary terve sikerül, Angeline nem megy sehova.
* * * * *
Mary mezítláb surrant le a szőnyeggel borított lépcsőn, egyik kezében egy kis gyertyát szorongatva, míg a másikkal fehér pamuthálóingének szegélyét csippentette fel. A nagy lépcső tövében, a hideg kövön megállt egy pillanatra – pont ott, ahol Paulette földet ért.
Elkényeztetett unokatestvérének csinos kis nyaka kitört az esés következtében. Mary-nek vissza kellett fojtania a nevetést.
Angeline-ról vitatkoztak. Paulette megígérte Mary-nek, hogy nála lehet a baba egész nap, de aztán visszakozott.
Nos, ez volt az utolsó, hogy Paulette valaha is megszegett egy ígéretet.
Mary meggyújtotta a gyertyát azzal a gyufával, amit az apja taplós dobozából csent el. A levegőt megtöltötte valami furcsa, vegyszeres szag, ami facsarta Mary orrát, de lassan besétált az előcsarnokba.
A szalon a balján volt. Megállt az ajtóban, hogy hallgatózzon, de csak egy kutya távoli ugatását hallotta valahonnan.
A magasba emelte a gyertyát, majd lábujjhegyen átóvakodott a szobán a verandára néző magas ablakokhoz. A zöld sötétítők súlyosak voltak ugyan, de különösebb erőlködés nélkül el tudta húzni őket.
Holdfény ömlött a virágokkal teli szobába. Mary elfújta a gyertyát, s megfordult, hogy szembenézzen unokatestvére csillogó mahagóni koporsójával.
A koporsó zárva volt. Hallotta, mikor beszélték, hogy nem is nyitották ki, amin egyáltalán nem csodálkozott. Végül is az unokatestvére már egyáltalán nem volt olyan kis csinos, mint előtte.
Mary elgyötört szülei próbálták kicsiholni belőle a bűntudatnak legalább a leghalványabb jelét – sikertelenül. Hát még, ha tudták volna, hogy mi történt valójában.
Tizenkét éves, elárvult unokahúgukban megvolt minden, amire szülőként vágytak egy kislányban. Az egy évvel idősebb Mary ezzel szemben egy csalódás volt számukra: jelentéktelen, kreolbőrű és dundi.
Születésnapokon és karácsonykor Paulette csodaszép babákat és fodros ruhákat kapott, míg Mary ajándékba kapott ruhái mindig egy számmal kisebbek voltak, baba helyett pedig unalmas, vaskos könyveket vettek neki a szülei.
Öt évnyi szenvedés, mellőzöttség után Mary úgy érezte, jutalmat érdemel. Konkrétan Angeline-t.
A koporsótető nehéz volt, ahogy attól előre tartott is. Csendben nyílt.
Mary a helyére rakta a támasztékot, majd jobbra lépett egyet, hogy ne álljon a holdfény útjába.
Paulette fehér szaténbélésen feküdt, karjai Angeline köré fonva. Nagyon hasonlítottak egymáshoz.
Mindkettőnek hosszú, aranyszín fürtjei voltak, s elefántcsontszín bőrük, bár Paulette összezúzódott arcát most sötét foltok borították. Mindkettejük kék szeme csukva volt. Egyforma ruhába öltöztették őket, a hajukba font masni is egyforma kékesszürke selyemből készült.
Mary anyja javasolta, hogy a kislányt a kedvenc babájával temessék el.
- Ne aggódj, Angeline – suttogta Mary –, nem hagyom, hogy örökre eltemessenek.
Jobb kézzel megragadta a porcelánbabát, s húzni kezdte kifelé.
Az azonban nem jött; mintha Paulette egyenesen magához szorította volna. Mary még erősebben rántotta meg, annyira, hogy Paulette teste elkezdett felé csúszni.
- Add már ide, te önző kis boszorkány – mondta Mary, s már azzal sem foglalkozott, hogy suttogva beszéljen.
Bal kézzel megtartotta Paulette karját, s lefeszítette Angeline-ról. A baba végre szabad volt.
Mary megkönnyebbült sóhajjal hátralépett. Hirtelen zaj támadt; éles kaparászás, aminek hallatán Mary ugrott egyet rémületében.
Feltámadt a szél odakint. Egy faág hozzáért az ablakhoz, az adta ki a furcsa, kaparászó hangot.
Mary egy közeli karosszékbe ültette a babát, majd lábujjhegyen visszaszaladt a koporsóhoz. Kiemelte helyéből a támasztékot, majd elkezdte leengedni a koporsó fedelét – ám e pillanatban Paulette szemei kinyíltak.
Mary-nek elállt a lélegzete ijedtében, s azonnal elugrott a koporsótól. Annak teteje egy tompa puffanással hullt vissza a helyére.
A kislány odarohant a karosszékhez. Angeline kék szemei, amelyek eddig csukva voltak, most rámeredtek. Mary felkapta a babát, és kirohant a szobából.
* * * * *
Senki nem vette észre másnap reggel, hogy valami hiányozna, bár Mary az asztalon felejtette a gyertyát, sőt, a sötétítőket sem húzta vissza.
Nem számított. Mindenki a szolgákat okolta. A szülei annyira belefeledkeztek a bánatba, hogy talán még azt sem vették volna észre, ha minden bútor eltűnt volna.
Mary-nek azt parancsolták, hogy maradjon a szobájában és gondolkodjon a tragédiáról. Az apja a temetőbe készült a temetkezési vállalkozóval, hogy részt vegyen egy rövid szertartáson. Bánattól sújtott anyja minden bizonnyal estig ágyban marad majd.
Ez nagyon is jól jött Mary-nek.
Elővette Angeline-t a szekrényből, fésülgette, újra begöndörítette hosszú, szőke fürtjeit.
A kedd délután volt. Mary az ablakmélyedésben ülve várta türelmetlenül, hogy pedáns és alapos nevelőnője végezzen az aznapi lecke ellenőrzésével. Az utcán elhaladó hintókat nézte, amelyek versenyre keltek a városból a dombra felpöfögő hangos kocsikkal.
Látta Mrs. Endicott fekete újfundlandiját is, ahogy a sétáltatására rendelt szolgálólányt több alkalommal fel-alá rángatja az utcán.
Végül Miss Lawson felállt az asztaltól és figyelmeztette Mary-t, hogy sokkal szorgalmasabban tanulja a franciát. Bezzeg Paulette-t sosem rótta meg semmiért.
Miközben Mary egy következő dorgálásra figyelt, hirtelen meghallotta egy egészen kicsi lányka halk és lágy hangját.
De vajon mit mondott?
- Kisasszony, figyelsz te egyáltalán rám? – Miss Lawson csípőretett kézzel meredt le rá.
Mary bólintott, majd kipillantott az utcára, hátha lát valakit odalent állni.
Senki nem járt odakint.
Miss Lawson egy dühös sóhajt hallatva kivonult a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.
Mary felkelt és a szekrényajtóhoz lépdelt. Épp megfogta a szekrény gombját, amikor újra hallotta a hangot beszélni, ezúttal kristálytisztán.
- Három napja a sírban, Mary. Három napja a sírban.
Feltépte a szekrényajtót.
Senki nem volt odabent. Minden a helyén volt, beleértve Angeline-t, aki egy fényképekkel teli régi kalapdoboz mögött rejtőzött.
Talán a szolgák próbálják megviccelni valahogyan, vagy egészen egyszerűen csak túlhajszolt képzelete játszott vele.
Mary előszedte Angeline-t a szekrényből, s a fésülködőasztalhoz ment vele. Felkapott valami kék szalagot, majd a babával az ölében letelepedett baldachinos ágyára.
Kibontotta az Angeline aranyszín fürtjeit összefogó nagy selyemcsokrot.
- Itt az idő átöltözni is – mondta Mary. – A csodaszép ruháidat a cédrusfa ládámba rejtettem.
Mary összefogott Angeline hajából egy maroknyit, majd elkezdte belefonni a kék szalagot.
Az ujjai valami puha és nyálkás dolgot érintettek. Elhúzta a kezét, s vissza kellett fojtania egy sikoltást.
Férgek! Férgek nyüzsögtek Angeline hajában.
Mary a rémülettől reszketve figyelte, ahogy egyre több és több féreg mozgolódik a fürtök közt. Mintha sokszorozódtak volna. Elkezdtek lepotyogni, bele az ölébe, az ágyra, sőt, leperegtek a keményfa padlóra is.
- Nem, nem, nem.
Mary leugrott a magas ágyról és elkezdte lesöpörni a szoknyáján és az ágytakarón nyüzsgő férgeket a földre, majd rájuk taposott.
Angeline hajában még mindig tucatjával tekeregtek a férgek. Túl sok volt, sem hogy mindet gyorsan el tudta volna tűntetni.
Átrohant a szobán a cédrusfa ládához, s felnyitotta azt. Undorodva ugyan, de a babát elrejtette a babaruhák és takarók halma alá, majd egy mozdulattal lecsapta a fedelet.
* * * * *
Két nappal később Mary elegendő bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy elővegye Angeline-t a ládából. Férgeknek nyoma sem volt. A padlóról és a baldachinos ágyról még kedd estére eltűntek, mire Mary vacsora után feljött a szobába.
Talán elaludt, miközben a babával játsztt, s csak egy buta rémálom volt az egész, amit valósnak hitt.
Ez mindent megmagyarázott.
Mary a babával együtt beült az ablakmélyedésbe, s átöltöztette. Piros tafota ruhát adott rá, a hozzáillő szalaggal.
- Ó, drágaságom, milyen elbűvölően nézel ki – mondta a babának Mary.
Odakintről hangokat hallott, ezért felpattant, s a babát elrejtette a rózsaszín függöny mögé a sarokba, maga pedig az asztalához sietett.
Miss Lawson lépett be. – Ma este korán vacsorázol. A szakácsnak esküvőre kell mennie. Előtte fejezd be a történelem leckédet.
- Igen, asszonyom.
- Így már sokkal jobb. Örülök, hogy nem feledkeztél meg minde jómodorodról.
A nevelőnő elment, Mary pedig felállt; még mindig rengeteg ideje volt, hogy Angeline-nal játsszon.
Alig indult el, megállásra késztette valami csiklandós érzés, elöl, a gallérja alatt. Megtapogatta; valami hosszúkás volt az és vonaglott.
Egy giliszta. Mary fojtott hangon felsikoltott, s a földre dobta.
- Öt napja a sírban, Mary. Öt napja a sírban.
Mary átrohant a szobán és félrerántotta a függönyt. Nagy, fekete foltok borították Angeline porcelánarcát, a bal szeme helyén pedig üreg ásított. Sötétvörös giliszták bukkantak fel a szemgödörben, míg mások befelé igyekeztek.
Fojtógató, bűzös szag töltötte be a szobát.
Mary hátralépett, el az ablakmélyedéstől. – Állítsd meg, Paulette. Tudom, hogy te csinálod ezt velem. Ha nem lettél volna olyan irigy, még most is élnél. A te hibád, hallasz? Csakis a te hibád!
- Mary, mi a fenét hordasz itt össze? – Miss Lawson az ajtóban állt és a homlokát ráncolva nézte a kislányt. – Mi bajod van, kisasszony? Meg akarod talán zavarni édesanyád pihenését? Tudod, hogy mennyire megviselték az elmúlt hét eseményei.
- Elnézést kérek – mondta Mary, levegő után kapkodva. – Csak elábrándztam, ez minden.
Miss Lawson nem láthatta Angeline-t a függöny mögött. Nyilvánvalóan nem érezte a bűzt sem, amely még mindig megtöltötte a szobát.
- Ábrándozás, persze – sokkal inkább rémálom volt ez. Vacsoráig foglalkozz inkább a tanulással. Hamarosan átnézem, amit csináltál.
- Igen, asszonyom.
Miss Lawson megrázta a fejét, majd kiment és becsukta maga mögött az ajtót.
A bűz fokozatosan elmúlt. Mary nem akart újra benézni a függöny mögé. Remélte, hogy azzal, hogy Paulette-t vmegádolta a történtekkel, leállítja az események eme kegyetlen játékát. Ha nem, más megoldást kell találnia.
* * * * *
Mary későn bújt ágyba aznap éjjel. Angleine-hoz nem nyúlt, a függöny mögött hagyta, az ablakmélyedésben. Hamarosan új rejtekhelyet kell neki találnia, de még nem gyűjtött elengedő bátorságot ahhoz, hogy ezt megtegye.
Kényelmesen bevackolta magát a paplan alá, s hamarosan álomba zuhant.
Órákkal később valami zaj riasztotta fel. Egy kislány hangja volt, nyomorúságos és szelíd.
- Hideg van és minden csupa víz a sírban, Mary. A giliszták a fejemben vannak. Fáj, ahogy körbe-körbe csúszkálnak, s felfalják a belsőmet. Nincs menekvés, Mary. Nincs menekvés.
Mary-nek éppen csak sikerült visszafojtania a sírást. – Tartsd csak meg Angeline-t, Paulette, elviszem neked. Csak kérlek, hagyd abba, amit csinálsz. Nem bírom már tovább.
Mary nem hallotta a hangot ezután.
Napfelkelte előtt felkelt, felvette szürke gyapjúruháját, s az erős, gombolós cipőjét. Talált egy jókora fűzkosarat, aminek fedele is volt; ebbe tette Angeline-t. A baba még sokkal rosszabbul nézett ki, mint korábban. A szája, az ujjai és a lábujjai is elfeketedtek.
Mary leosont a kanyargós lépcsőn, majd ki az ajtón. Kivett egy kis ásót a kertész bódéjából, majd egyenest nekivágott az utcáknak. A nap éppen kezdett felkelni, gyönyörű rózsaszínbe borítva az eget.
A Szent Genovéva Temetőt egy, az óceánra néző szirten alakították ki, nagyjából egy mérföldnyire a házuktól. Mary pontosan tudta, hogyan jut oda. Néha ki-kiszökött a házból a temetőbe, hogy maga legyen. Kedves, békés hely volt.
Hamar eszébe jutott az is, hol a család parcellája, így aztán más dolga nem is volt, mint keresni egy frissen ásott sírhalmot azon a részen.
Kevesebb mint harminc perc alatt elért a temetőbe, bár az emelkedőre való felkapaszkodás nagyon kifárasztotta. Egyenesen a hatalmas eukaliptusz fához sietett, mely egészen a szirt szélén áltt – s meg is találta Paulette sírját. Még nem állították fel a csiszolt sírkövet.
Mary térdre ereszkedett, s a sír közepén ásott egy lyukat. Belehelyezte Angeline-t, arccal fölfelé – miközben igyekezett visszafojtani a torkát szorongató sírást. Ahelyett inkább próbált a szirt tövében léő sziklákon megtörő hullámok hangjára figyelni.
Mikor befejezte a nyirkos, nedves föld visszalapátolását, felállt, s leporolta magát.
- Nesze, Paulette. Itt van, amit akartál. Most hagyj békén.
* * * * *
Mary szombat este sokáig tanult, próbálva megszabadulni Angeline-nak még a gondolatától is.
Ez nem volt így tisztességes. Paulette mindig elérte, amit akart.
Végül kicsivel éjfél után eloltotta az olajmécsesét, s ásítozva bemászott az ágyába.
Az az önző kis Paulette. Mary remélte, hogy valóban érez fájdalmat a sírban. Remélte, hogy az örökkévalóságig fázni fog és ijedt lesz. Ez az, amit az unokatestvére megérdemel.
Már majdnem elaludt, amikor valami nedves és hideg hullt az arcára. Letörölte az ujjaival, de túl sötét volt ahhoz, hogy lássa, vajon mi az.
Mary sóhajtott, és kiugrott az ágyból. Óvatosan az asztalához ment, s előhalászta a gyufásdobozt, amit az apjától vett el. Három gyufája maradt még. Két kis gyertyát meggyújtott, s óvatosan visszalépdelt az ágyhoz.
A rothadás szaga újra megtöltötte a szobát, sőt, még rosszabb volt, mint azelőtt. Ha Mary-nek lett volna szabad keze, biztosan befogta volna az orrát és a száját.
- Ne – suttogta –, nem lehet, hogy megint.
A baldachinos ágy közepén egy egyre növekvő szennyfolt látszódott, melyet valami fentről csöpögő barnás lé táplált.
Vér volt, keveredve valami mással. Mary nem akarta tudni, hogy mivel.
- Ez nem is igaz. Ez csak egy rossz álom. Mindjárt felébredek – tudom.
Mary lerakta az egyik gyertyát az éjjeliszekrényre, egy széket pedig odahúzott az ágyhoz.
Reszketve ugyan, de felmászott és a magasba emelte a gyertyát.
Amit látott, attól majdnem megállt a szíve.
- Nyolc nap a sírban, Mary. Nyolc nap a sírban.
* * * * *
Amint a lábain és a karjain keletkezett égési sérülések meggyógyulnak, Mary-t átszállítják majd a Szent Erzsébet Kórházból a Szent Klára Megyei Elmegyógyintézetbe.
Mindannyian azt hitték, hogy megőrült, mert felgyújtotta az ágyát. Megpróbálta megakadályozni őket abban is, hogy eloltsák a tüzet, de az apja lefogta. Saját érdekében megkötözték és azonnal kórházba szállították.
Mire odaértek, mindent elmondott nekik. Azt akarta, hogy megértsék, mi történt.
Senki nem hitt neki. Szegény kis Paulette már egy kis angyalka volt az égben – s egyáltalán nem a bosszúállásé.
Mary kötésekkel a teste különböző pontjain, valami büdös kenőccsel alaposan bekenve feküdt egy tágas, világos szobában a kórház legfelső emeletén. Nagyon egyedül volt. Az ajtók be voltak zárva, a többi ápolt pedig nem szólt Mary-hez egy szót sem.
A Szent Erzsébetben töltött negyedik napon Miss Lawson meglátogatta Mary-t. Az apja is csak egyszer látogatta meg addig, de nem nagyon szólt hozzá.
Az egyik ápolónő beengedte Miss Lawson-t, majd bezárta mögötte az ajtót.
Miss Lawson ideges mosollyal közeledett Mary ágyához. Egy nagy, sárga bevásárlószatyor volt a kezében. – Hallottam, hogy egy kicsit már jobban érzed magad. Szerencséd van, hogy az apád pont akkor rángatott el a tűztől. Sokkal rosszabbak is lehetnének a sérüléseid. Biztos örülsz annak is, hogy a szobádat már majdnem teljesen rendbe rakták – nem sok mindenben esett kár.
Mary felsóhajtott. – Nem számít. Elég soká nem fogok hazamenni. Ezt mondta az orvos.
Miss Lawson megköszörülte a torkát. – Nos, sosem lehet tudni. Nem vettük észre, mennyire megviselt téged Paulette halála. Idővel meg fogsz gyógyulni, ebben biztos vagyok.
A nevelőnő odahúzott egy széket az ágyhoz és leült. Az ölében tartotta a szatyrát. – Stanford asszony azt akarta, hogy hozzak be neked egy-két dolgot, hogy könnyebben múljon az idő.
Miss Lawson könyveket szedett elő – a vaskos, unalmas fajtákat. Néhány magazin is volt a szatyorban, meg egy doboz csokoládé.
- És íme, a legjobbat tartogattam a végére – valami, hogy biztosan ne érezd magad egyedül – mondta a nevelőnő. – Az ágyad alatt találtam a tűz utáni napon. Csoda, hogy nem esett baja.
Mary nekifeszült a párnáinak rémületében, ahogy meglátta, hogy Miss Lawson előhúzza Angeline-t a szatyorból.
A baba irtózatosan valóságosnak látszott. Megfekedetett bőrcafatok lógtak a kezeiről és lábairól. Világosszürke ruhája valami rossz szagú folyadéktól volt lucskos, a feje pedig mintha le akart volna esni. Férgek és földigiliszták tekeregtek a szemüregekben, a nyakán és a szájában.
- Vigye innen! – sikoltotta Mary. – Vigye el innen!
Angeline mintha vádlón mutatott volna rá egy ujjával. – Nincs menekvés, Mary. Nincs menekvés a sírból.
Mary kiugrott az ágyból és elkezdett hátrálni, de a baba metsző, gyermeki nevetése követte őt.
Csak egy megoldás volt, szabadulni ettől a rémálomtól. Mary végül rájött, mit kell tennie.
Elindult, át a szobán, egyenesen nekirohant az egyik magas, széles ablaknak. Könnyen kitört, de Mary nem érzett fájdalmat. Repült, szabadon és könnyedén, mint egy madár. Élete utolsó pillanataiban igazán különlegesnek érezte magát.
Életében egyszer és utoljára ő is gyönyörűnek érezte magát.
Vera Searles: A fürdőház
Peter Sheldon rákanyarodott az öreg, viktoriánus stílusban épült majorság kocsifelhajtójára, s a téli szél rázta kopasz fák alá érve leparkolt.
Nem állította le a motort, sem a fűtést, hanem autója melengető védelméből bámulta Laura nénikéje házát. Nem kéne úgy gondolnia rá, mint a nénikéje háza, hiszen már az övé volt. A végrendeletében ráhagyta, egy kis banki betéttel együtt. Nem túl nagy örökség, de elég, hogy átvészelje a válását Nancy-vel. Legalábbis van hol laknia egy darabig.
Ha lett volna más választása, biztos nem maradt volna itt egy percig sem, de rettenetesen el volt adósodva, hitelt is vett fel az ügynöki jutalékára, hogy ki tudja fizetni a tartásdíjat. Ha majd kivergődik ebből a helyzetből, eladja a házat és elköltözik valahova. Amíg nem megy a fürdőház közelébe, addig amúgy is minden rendben lesz.
A fürdőház. Egyetlen röpke gondolat, amitől egy pillanat alatt teljesen megváltozott a hangulata. Egy furcsán szivárgó húsdarab képe villant át az agyán, amitől összerázkódott. Becsukta a szemét, hogy elűzze a szörnyű emléket, majd feltűrte kabátjának gallérját, hogy védje magát a hideg szél ellen.
Csupasz csontokhoz hasonlatos ágak kapirgálták a szélvédőt, mintha a fagy elöl menekülve megpróbálnának bejutni. Peter feltekerte a fűtést, s szemügyre vette az emeletes ház előnyeit és hátrányait úgy is, mint ingatlanügynök. A függönyök és sötétítők be voltak húzva, ami búskomorságot kölcsönzött a háznak. Nyolc éves korában járt itt utoljára, vagyis majdnem húsz évvel azelőtt. Amikor Laura nénikéje meghalt néhány hónapja, akkor sem jött el, mert a válása közepén jártak. Senki nem élt már a családból, s most, Nancy nélkül, teljesen egyedül maradt. Nem számított. Jobb egyedül lenni, mint egy megromlott házasságban.
A házat szemmel láthatóan rendbe kellett tenni. A díszes szegély rothadásnak indult, a deszkaburkolatról foltokban mállott a festék, a bokrok és cserjék pedig vadul burjánzottak mindenfelé. De Peter tudta, hogy a házban nagyok a szobák, sőt, a telek is hatalmas hátrafelé, medencével és hát... a fürdőházzal.
Gyerekkorának minden éjszakáján kísértett az a valami, az az ocsmány dolog, amit ott látott. A mai napig félt a sötétben, s rettegett az éjszaka démonaitól, amelyek lesben álltak a fürdőházban. De az igazsággal senki nem volt tisztában, kivéve néhai Ward bácsikáját...
Peter még most is összeborzadt attól az egykori ocsmányságtól, amit látott. Kikapcsolta a motort, kivette a csomagtartóból a laptopját és a csomagjait, majd előhalászta a kulcsot a zsebéből. Néhány nappal azelőtt küldött némi előleget a különböző társaságoknak, hogy kapcsolják vissza a közszolgáltatásokat.
Ahogy belépett az előcsarnokba, rögtön megtalálta a kapcsolót, s a feje fölött, a magasban csüggő csillár kissé tompa fénnyel ugyan, de életre kelt. Emléktöredékek jutottak eszébe – minden ugyanúgy nézett ki most is, mint azon a nyáron, mikor itt járt az anyjával. Ott volt az előcsarnokba nyíló négy ajtó, amelyek a különböző helyiségekbe vezettek, ott volt a diófa tálaló, felül a hosszúkás üveggel, amiben az anyja folyton a sminkjét igazgatta, meg persze a nagy csigalépcső is ott volt, aminek a teteje elveszett a fenti árnyak közt.
Szürkés por borította a korlátot, pókhálók lengtek a csilláron. A tükör elpiszkolódott homályában Peter megpillantotta magát – vékony, szőke fickó télikabátban, meg barna kordbársony nadrágban. Sőt, mintegy az árnyak játékaként látta maga mögött nyolcéves önmagát is, ahogy rohan, sikoltozva, kiáltozva menekül a rémes látvány elől...
Aztán eltűnt a látomás, ő pedig érezte, ahogy az öreg szőnyegen át nyirkosság kúszik fel a lába szárán. Peter bevitte a holmiját néhai nagybátyja dolgozószobájába, mely az előcsarnok végében volt, felkapcsolta a lámpákat és a fűtést is. Úgy döntött, a szoba megfelel a céljainak, dolgozni tökéletes, sőt, a kinyitható kanapén még aludni is tud. Miközben épp a laptopját dugta a konnektorba, egy üzenetre is rálelt, amit az irodából küldtek neki: Sok szerencsét az új otthonodhoz. Ne feledd, kedden jelenésed van a Title Company-nél. Nem, nem fogja elfelejteni. Nagyon kellett neki a jutalék.
Ledobta a kabátját a kanapéra, majd leült dolgozni.
* * * * *
Egy órával később a szoba kihűlt. Ellenőrizte a termosztátot, majd egy fokkal feljebb tekerte. A kazán a pincében volt, lehetett hallani, ahogy folyamatosan megy, viszont meleg levegő nem jött a szellőzőből. Felnézett a nyílásra, s látta, hogy valami csöpög belőle, végig a peremén ott volt valami sűrű, ragacsos nedv. Peter felnyúlt és megérintette az egyik kis cseppet. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért, tudta – érezte a szagát az ujján, érezte az enyészet áradó bűzét. Folyékony hús volt. Rémülten hátralépett, nadrágjába törölgetve a kezét, majd berohant a fürdőbe.
Mialatt újra és újra megmosta a kezét, hallotta a bácsikája hangját a messzi múltból – szinte teljesen megfeledkezett róla, mostanáig. Az a dolog, amit a fürdőházban láttál, Peter – beszélnem kell róla veled, mert egy napon ez a ház a tiéd lesz, ha Laura és én már nem leszünk.
Halványan emlékezett Ward bácsikájára, ahogy ott ül az íróasztalnál, s összedugja a fejét a nyolcéves kis Peter-rel...
Fiacskám, emlékezned kell a dologra, amit láttál. Ott marad a fürdőházban nyáron, mert odakint meleg van, és ettől tud jól fejlődni. De ha hidegre fordul az idő – bejön ide, hogy a melegből táplálkozzon.
Még sokkal több minden elhangzott akkor, de Peter nem emlékezett semmi másra. Annyira megijedt azon az éjszakán, hogy nem figyelt oda rendesen, a szavak szinte alig hatoltak át azon a burkon, amit a rémület font köré.
Emlékeznie kell! Mintha lett volna valami fontos dolog arról, hogy azt az izét melegen kell tartania, odakint a fürdőházban. Peter megrázta a fejét, hátha megszabadulhat a nem kívánatos emléktől. Hasztalan. Egy papírtörlővel felitatta a vizet a kezeiről, majd lepillantott a nadrágjára. Azon a részen, ahova a kezét törölgette, egy darabka spirálforma nyálka volt.
Rámeredt, szinte megigézve bámulta, ahogy az a valami egyre több és több gömböcskét présel ki magából. Minden buborék osztódott, egyre tovább, fel a nadrágján, felé.
Rémült agya próbálta feldolgozni a látottakat. A hús élni látszott. Kúszott, növekedett, táplálkozni akart – belőle. Táplálkozni – újra a bácsikája hangját hallotta. Bármiből képes táplálkozni és mindent elemészt. Húst keres, hogy táplálja magát azzal a meleggel, amire szüksége van…
Bepánikolt. Remegve rángatta le magáról a nadrágot és behajította a zuhanyfülkébe. Ezután visszament a dolgozószobába, s a táskájából előhúzta a melegítőjét. Miután felöltözött, felkapta a kocsija kulcsát, s már éppen indulóban volt, hogy keressen egy motelt, ahol meghúzhatja magát éjszakára, mikor rátört egy emlék a gyerekkorából.
Ward bácsikája egy könyvet tartott a kezében – egészen pontosan egy naplót. Ebben minden benne van, Peter. Ne felejtsd el, a meleggel jóllakik. Ha nem táplálod, mindent lerombol, ami csak az útjába kerül – szőnyegeket, függönyöket, sőt, még a falakat is – az egész házat.
Az emlék, ahogy jött, úgy el is tűnt a fejéből.
Megeszi az egész házat, hacsak nem… - hacsak mit nem? Csörgette a kulcsait, türelmetlenül, hogy semmi nem jut az eszébe. A könyv – a napló. Még mindig az íróasztal fiókjában lenne? Míg keresgélt, felidézte azt a bizonyos éjszakát, s visszaemlékezett arra a különös dologra, amit a fürdőházban fedezett fel.
* * * * *
Az ajtaját zárva tartották, s a lelkére kötötték azt is, hogy senki nem léphet be, tehát ő sem, kivéve persze Ward bácsikáját. Csodálkozott ezen, nagyon is. Nyolc éves volt még csak, a kíváncsiság nagyon is furdalta az oldalát. Nemrégiben olvasta „A kincses sziget” című regényt, képzeletét megtöltötték a titkos térképek és az elrejtett kincsek. Lehet, hogy valamiféle kincset rejt a fürdőház is; arany dublonokat, netalán ékszereket? Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy egy vastag köteg pénzt rejtegetnek ott. A nagybátyja folyton a betörők miatt aggódott, logikusnak látszott, hogy a pénzszekrényt olyan helyre rejtette, ahol egy betörő sem keresné.
Peter tudta, hogy a nagybátyja és a nagynénje tehetős emberek, de az ő apja meghalt egy évvel korábban, s hát nem sok pénzük maradt az anyjával. Úgy döntött, megtalálja az elrejtett kincset, s elvesz belőle valamennyit. Nem sokat persze, hogy a bácsikája ne vegye észre, de eleget ahhoz, hogy az anyjának ne kelljen dolgozni mennie többé. Egy napon pedig – ezt is eltervezte –, ha már idősebb lesz és dolgozni fog, visszateszi a pénzt. Titokban megleste, hova rejti bácsikája a kulcsot.
Azon az estén, amikor már mindenki mélyen aludt, Peter leosont a dolgozószobába, s kiemelte a kulcsot az íróasztal fiókjából. Lábujjhegyen átsurrant az előcsarnokon, kiengedte magát a bejárati ajtón, s csendben végigsétált a fürdőházhoz vezető ösvényen. A köpenye zsebében hozott egy elemlámpát, de nem volt rá szüksége. Telihold volt.
Lassan ment, jobbra-balra nézegetve az árnyékos bokrok és cserjék közt. Valahol a közelben susogtak a levelek, amit tompa puffanás követett. Peter megdermedt. A nyakán felállt a szőr, a térdei pedig egészen elgyengültek. Aztán még több puffanást hallott, meg bugyborékoló és csöpögő hangokat. Visszafojtotta a lélegzetét. Csak a békák kuruttyoltak a medencében. Továbbment.
Mikor elérte a fürdőházat, megfordult, hogy meggyőződjön róla, a családjából senki nem ébredt fel, s követte őt. Nem. Egyedül volt a holdfényes nyári éjszakában.
Mivel sosem járt azelőtt fürdőházban, úgy képzelte, hogy majd zuhanyrózsákat fog találni, meg kampókat a törölközőnek, meg hasonló, vizes dolgokat. Úgy vélte, a pénzt rejtő doboz valahol a padló alatt, egy titkos fülkében van elrejtve. Kétségtelenül kellett volna hoznia valamiféle eszközt a fészerből, amivel fel tudja feszíteni a padlódeszkákat, de mindenekelőtt meg akarta nézni magának a fürdőházat. Bekapcsolta a zseblámpát, s kinyitotta az ajtót.
A szag valami hihetetlen erővel csapta meg. Felfordult tőle a gyomra. Csaknem rosszul lett, ahogy átlépte a küszöböt, s megcsúszott valami nyálkás dolgon. Ahogy zseblámpájának fénye végigpásztázta a falakat, sikerült visszanyernie az egyensúlyát, megkímélve magát egy eséstől.
Nem is falak voltak azok igazából. Ragacsos, nedvező hús pépes halmai borították, folyamatosan csepegve, szivárogva, a padlótól a mennyezetig. A hely egész egyszerűen úszott a rothadó bőr és szövetek tócsáiban.
Aztán észrevette, hogy a falon a hús megindult felé. A rothadt, bűzös valami bugyborékolva csordogált előre, s egyfajta fonálszerű nyúlványokat hagyott hátra maga mögött. Peter szívét jéggé dermesztette a rémület. Hallotta, hogy az a valami dünnyög.
Sikoltott, majd sarkon fordult és elrohant. Ahogy berontott a ház bejárati ajtaján, egyenesen belerohant nagybátyjába, aki karjait ölelőn előrenyújtva közeledett felé, hogy megnyugtassa a reszkető gyereket.
A lépcső tetején ott állt az anyja és Laura nénikéje is, kérdezgetve, hogy mi történt. – Semmi baj, csak egy rémálom volt – mondta nekik Ward bácsikája. Visszaküldte őket az ágyba azzal, hogy majd ő gondját viseli Peter-nek.
Felidézve azokat a pillanatokat, Peter-nek eszébe jutott, micsoda aggodalom sütött nagybátyja szeméből. Tudta, hogy Peter látta a borzalmat, s hogy meg kell győzze őt arról, hogy megtartsa a fürdőház titkát.
Peter pedig megtartotta. Senkinek nem beszélt róla, soha, még az anyjának se. Egyébként is, ugyan ki hitt volna neki? Ráadásul úgy érezte, ha beszélne róla, azzal még inkább valóssá válna az egész rémség.
Peter megborzongott; az emlék még most is túl rettenetes volt. Nem engedhette meg, hogy az a valami lerombolja a házat – egy kis ideig muszáj itt élnie, aztán majd jó áron eladja, kifizeti az adósságait, s megszabadulhat a múlttól. Tovább keresgélt az íróasztalfiókokban.
Ahogy kihúzta a legalsót, megpillantotta a naplót. Kivette és felütötte az első bejegyzésnél.
Ma megfojtottuk Laura apját. Nem tehettünk mást. Nem hagyhattuk, hogy tovább szenvedjen. Az a szörnyűség, ami felfalta a húsát – bármilyen gyógyszerrel próbálkoztak is, csak egyre rosszabb lett. Megmondjuk az orvosoknak, hogy Johann visszament Európába, ahol a húsevő kór gyógyszerei sokkal könnyebben megszerezhetők. A testet levittük a fürdőházba. Ha besötétedik, eltemetem a birtok végében, ahol már megástam a sírt. Laura sír, de tudja, hogy így a legjobb.
* * * * *
A második bejegyzés egy nappal későbbről származott.
Éjfélkor kimentem, hogy eltemessem Johann-t. De valami szörnyűség történt a testével. Nem egy darabból állt, mint azelőtt, hanem kis, puha, pépes darabokra esett szét. Nyúlós húsdarabkák gömbjei borították a padlót, mindenfelé, se a csontváz, se egyéb nem tartotta össze többé a húst. Nem találom se a fejét, se a kezeit, vagy a lábait.
Néhány szövet a falakon csüng, csöpög és szivárog. Szerintem ez a mutáció azért következett be, mert olyan sokáig tartottuk a víz alatt, utána pedig egész nap ki volt téve a nyári napsütésnek. Ez okozhatta a húsevő kórnak eme furcsa átváltozását.
Nem árultam el Laura-nak, hogy mi történt. Johann-t lehetetlen így eltemetni. A fürdőház ajtaját lelakatolom.
* * * * *
Néhány oldalt átfutva Peter megtudta, hogy a dolgok semmit nem változtak a nyár hátralévő részében. Egy következő bejegyzés így szólt:
Laura sosem megy a fürdőháznak vagy a medencének még csak a tájékára sem. Ha megközelítem a fürdőházat, olyan, mintha a hús érezné a jelenlétemet, s dünnyögne. Persze nem megyek arra gyakran, mert a bűz elviselhetetlen. Laura virágot hord az apja sírjára, hiszen úgy hiszi, hogy ott van eltemetve, én pedig fenntartom a látszatot, remélve, hogy egy napon a hús elkezd bomlani és eltűnik.
* * * * *
Peter átböngészet néhány oldalt, mert emlékezett rá, hogy a bácsikája azt mondta, hogy a dolgot a meleggel kell táplálni, de nem tudta, hogy hogyan kéne. Végül megtalálta azt a bejegyzést, ami erről szólt.
Nagyon hidegre fordult az idő. Reméltem, hogy ez majd elpusztítja azt a valamit a fürdőházban. Nem tudok úgy gondolni rá, mint Johann-ra, hiszen már a maga, önálló életét éli. Először, mikor dünnyögött, azt hittem, hogy a test még él valahogyan, de a józan ész azt mondatja velem, hogy ez lehetetlen, ez ellentmondana minden logikának. Mégis, az a valami él, abban a pépes valamiben van élet, nem kétséges, hiszen ahányszor belépek a fürdőházba, azonnal elkezdődik a dünnyögés. Honnan tudja, hogy ott vagyok? Úgy érzem, mintha szeretne rám akaszkodni.
A gömböcskék osztódnak. Tudom. A zseblámpám fényénél láttam, ahogy közelednek, csúsznak felém, s a rohadó, ragadós darabok mindegyike egyre több darabra esett szét.
* * * * *
Pár oldallal később Peter ezt olvasta:
Valahogy bekúszott a házba a pincén át, ha megy a fűtés. Szerintem a meleget keresi, mert látszik, hol pusztított el darabokat a fürdőház padlójából, a pince ablakkereteit pedig annyira tönkretette, hogy ki kell cseréljem őket.
Laura és én nem érezzük túl jól magunkat. Azt hiszem, az a valami elszívja az erőnket, ahogy a meleg után kutat. Betettem egy fűtőtestet a fürdőházba. Ha odakint tudom melegen tartani, talán nem fog szaporodni, sem pedig megpróbálni megenni a házat.
Minden reggel kimegyek, ellenőrzöm, hogy a fűtés megy-e. Látszik, hogy szaporodik, de még mindig még mindig dünnyög, ha közeledek. Ahogy beszívják a meleget, a darabkák vadul osztódnak tovább – most már elborítják a falakat, a plafont és a padlót is.
Aggódom Laura-ért. Mi lesz, ha meghalok, ő pedig magára marad, ha jön a tél?
* * * * *
Ez volt az utolsó bejegyzés. A ház megint lehűlt, Peter pedig reszketett, bár sokkal inkább a rémülettől és attól, amit olvasott, mint a fagyos levegőtől. Felnézett a szellőzőre. Az a valami már elérte ezt a szobát is. A ragacsos nedv cseppekben hullott a fém szegélyekről, s földet érve, a nyúlós anyag kanyarulatai egyből lyukakat vájtak a szőnyegbe.
Tehát az a hihetetlen veszedelem, amiről a bácsikája írt, igaz – az élő hús a szeme láttára ette a szőnyeget. Valamiféle kémiai reakció eredménye lehetett, ebben biztos volt, de hogyan lehet megállítani?
Még ha valahova elköltözne is, akkor is el kell adnia a házat, hogy kifizesse a tartozásait. Hogy mindezt megtegye, ahhoz meg kellett állítania ezt az izét, hogy ne rombolja le a házat. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy ki kell mennie a fürdőházba, s be kell indítania a fűtőtestet. Kiszáradt a torka, ahogy hirtelen megrohanta a borzalmas emlék. Aztán meghallotta a dünnyögést, azt a szörnyű hangot, amire gyerekkorából emlékezett. Hirtelen még a rothadó hús szaga is felbukkant a múltból, s megtöltötte az orrlyukait.
Lenézett. A szőnyeget negyeddolláros méretű lyukak borították. A mocsok a lábai felé igyekezett.
- Rohadt, mocskos szemét! – kiáltotta, s rátiport, tiszta erőből, ahogy csak bírt. Nem hallotta, hogy kipukkant volna, így aztán megnézte a cipője talpát. A rothadás néhány sarja megtapadt rajta, sértetlenül, mozogva, terjedve, pusztítva.
- Átkozott! – hördült fel, lerántva magáról a cipőt, majd messzire hajítva. Előkereste a tornacipőjét is a táskájából. Mire felvette, már öklömnyi darabokban kúszott felé az alvadék. Miközben elhúzódott, érezte, hogy gyomra görcsbe rándult. Úgy érezte, minden erő kiszaladt belőle egy pillanat alatt. A hús elszívja az erejét talán? Ott motoszkált benne a gondolat, hogy be kell kapcsolnia a fűtést. Az élő húst melegen kell tartani. Szembe kell néznie a fürdőházzal – éjszaka. Egész testében reszketve húzta elő a kulcsot a rejtekhelyéről.
Ahogy átbotladozott az előcsarnokon, a szeme sarkából meglátta a tükörképét egy villanásra. Valami halvány emlék motoszkált elméjének leghátsóbb zugában. Ward bácsikája, akkor régen említett valamit, valami egészen fontosat a meleggel kapcsolatban. Az élő húst melegen kell tartani. Rendben. Megadhatja neki a meleget, sok, nagyon sok meleget. A konyhába ment gyufáért.
* * * * *
Az ösvényre sötétség borult. Nem világított a hold. Peter nagy kortyokban kapkodta a levegőt, szinte rohanva közeledett a fürdőházhoz. Odabent aztán egymás után gyújtotta meg a gyufákat, s dobta a dögletes masszába, miközben eszelősen üvöltözött: - Nesze! Meleget akarsz? Nesze, itt van!
A lángok fénnyel töltötték meg az éjszakát. Peter-nek már nem kellett félnie a sötétségtől. Hallotta, hogy kezdődik a dünnyögés, s földbe gyökerezett lábakkal állt, képtelenül arra, hogy újra szembeszálljon a sötétséggel.
De a hús nem égett. Csak osztódott, a tűzből táplálkozva, egyre nagyobb foltokban terjeszkedve. Csak akkor, mikor a massza már elérte a lábát és elkezdte őt is elborítani, csak akkor jött rá, hogy a tűz nemhogy megölni nem fogja – hanem táplálja a borzalmat. A tűz egyenesen boldoggá teszi azt a valamit. És a hangok, amiket most hallott, ahogy az a valami körbevette, s kioltotta belőle életének utolsó szikráját is, nos, azok a hangok az eksztázis hangjai voltak.
Kellett egy kis idő, hogy megértsem és elfogadjam a helyzetünket. Nem lehetett nem észrevenni a jeleket. Az erdőben voltunk. Csupa tini. A sötétség legalább tizennyolc órája tartott. Ráadásul múlt héten volt péntek 13. Az események feltartóztathatatlanul követték egymást.
Én pedig az események csapdájába estem. Hogy egészen pontos legyek: egy horrorfilm csapdájába.
Sőt, ami még rosszabb, hogy egy tipikusan alacsony költségvetésű, tinikaszaboló filmbe kerültem, ahol a résztvevők mind borzalmas, szörnyű módon halnak meg. Egyik a másik után.A slampos gót csaj és a szexőrült pasas voltak az elsők. Normál körülmények között Hailey és Judd még csak nem is szóltak volna egymáshoz soha. Most viszont semmi sem stimmelt, ráadásul a szabályok is úgy diktálták, hogy valakinek menni kell. Az alkalmi párocska egyszerűen lelépett, hogy rendezzenek egy kis meztelen fürdőzést a tóban, holott sötét volt és a tó vagy egy mérföldnyire lehetett a tábortól. Esélytelenek voltak.
Egy órával később találtuk meg őket, meztelenül és vérbe fagyva. Lefejezték őket. A srác petyhüdt, apróra zsugorodott farka még mindig a csaj szájában volt.
Utánuk a rendőr következett. A rendőr, akit azután hívtunk, hogy megtaláltuk Judd és Hailey holttestét. Mi, hülyék, azt hittük, hogy megmenthet minket. Mekkora tévedés. A rendőrök sosem élik túl. Különösen azok a kövér zsaruk nem, akik nem hiszik el, hogy odakint egy őrült sorozatgyilkos grasszál szabadon. Egyet találhatsz, hogy a mi zsarunk milyen fajta volt.
- A gyerekeket könnyű megijeszteni – mondta, miközben az övénél fogva feljebb rántotta a nadrágját jelentős méretű pocakján. – A Surt Endef Tábor biztonságos. Magam is itt töltöttem gyerekként a nyarakat. Ugyanebben a faházban kaptam életem első csókját – magyarázta, miközben érzelgős gyengédséggel ütögette meg a házikó falát. – Azon a nyáron fulladt a tóba a kis Obdial Drake is, azt hiszem. Furcsa egy kölyök volt. Na, nektek most csak egy dolgotok van: itt ülni szépen, szorosan egymás mellett, én pedig megyek és körbenézek, hogy megnyugodjatok.
Aztán a tréfamester következett. Bepánikolt a zsaru holttestét látva, s egyszerűen futásnak eredt. Hiába kiabáltunk utána, hogy ne menjen, maradjon velünk, nem hallgatott ránk. Szegény Al. Csak azért jött a táborba, hogy megszabaduljon az örökös tréfamester szerepétől. Szinte már belebetegedett abba, hogy a lányok sosem veszik őt komolyan, hanem csak a barátot látják benne. Neki sem volt esélye.
Al holttestét meg sem találtuk, de hallottuk borzalmas sikoltozását, ami olyan hirtelen szakadt meg, ahogy a kripta ajtaja csapódik be.
Már csak hárman maradtunk. Jómagam, a formás seggű, érzékeny lány. Rosie, a szépséges szűz. Meg persze Malcolm, aki pattanásos és ronda volt. Így bújtunk össze a faházban, hárman, mint valami szövetség tagjai, akik a kint lapuló leírhatatlan szörny ellen küzdenek. A szövetségeseim – akik egyben a vetélytársaim is voltak.
Mert hát ugye volt egy szabály, amiről csak én tudtam. Ez volt a legfőbb szabály, amit alapul véve én még életben leszek akkor is, amikor a film végén megjelenik a szereplők névsora. Ez volt „a lány, aki túléli” szabály.
Olyan ez, mint a régi vicc. Biztos te is ismered. Az, amikor egy medve üldöz benneteket. Nem a medvét kell lehagynod. Csak a barátaidat.
Elgondolkodva néztem a többieket. Úgy tűnt, Malcolm már nem bírja sokáig. Valószínűleg pánikba esik és segítséget akar hívni. Esetleg lemegy, hogy telefonálni próbáljon. Vagy kimerészkedik, hogy ellenőrizze a rendőrautó rádióját. Akárhogyan lesz is, a gyilkos elkapja őt.
Rosie már más tészta volt. Egyrészt még sosem feküdt le senkivel, így aztán az „előbb az ártalanságod veszítsd el, utána a fejedet” nála nem jöhetett szóba. Amennyire tudtam, sem alkoholt, sem drogokat nem fogyasztott, tehát ez a lehetőség is kiesett. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy kicsalom őt a szabadba és magára hagyom remélve, hogy a gyilkos őt kapja el, nem pedig engem.
Tudom, kegyetlenül hangzik. De „a túlélő lányból” csak egy van.
Vagy egy órán át csak ültünk az ágyon. A sötétség ellen egy gázlámpát vetettünk be, hiszen – mondanom sem kell – áramszünet volt. Egyikünk sem szólalt meg azóta, hogy Al sikoltozását hallottuk. Nem volt mit mondani. Nem hittem, hogy rájöttek volna, hogy egy horrorfilm szereplői vagyunk, de lehet, hogy sejtették. Megköszörültem a torkom, mire mindketten összerezzentek.
- Ki kell jutnunk valahogyan – közöltem velük. – A rendőr kocsijával elmenekülhetünk.
- Szó sem lehet róla – vágta rá Rosie. – Abban a pillanatban, ahogy kilépünk az ajtón, többé nem véd minket semmi, sebezhetővé válunk. Itt kell kivárnunk, hogy megvirradjon. Nappal biztonságban kijuthatunk innen.
Lehunytam a szemem. A horrorfilmekben sosem volt nappal, kivéve nagyon az elején, de azon már nagyon rég túl voltunk. – Nem kéne kockáztatnunk, hogy még tovább várunk. Az a valami bármikor bejöhet ide. Lehet, hogy épp most oson fel a lépcsőn.
Erre senki nem mondott semmit, csak füleltünk, biztos, ami biztos. Nem hallatszott semmi más, csak az eső kopogása az ablakon. Mert persze vihar volt. Talán mást vártál?
- Lehet, hogy Chloe-nak igaza van – mondta Malcolm idegesen. – Lehet, hogy tényleg meg kéne próbálnunk kitörni. Mi veszteni valónk van?
Egyetértésem jeleként bólintottam. Malcolm, mint a még egyetlen élő férfi, megpróbálta eljátszani az alfahímet, vagyis biztonságba vezetni minket, gyenge nőket. – Igazad van, Malcolm – mondtam, majd felálltam, s mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak. – Rosie?
Érthető módon vonakodva ugyan, de egyetértett velünk abban, hogy együtt kell maradnunk, úgy van a legtöbb esélyünk. Leóvakodtunk a lépcsőn, elöl Malcolm, kezében egy piszkavassal. A ház csendes és kihalt volt. A bejárati ajtó üvege betört, a szilánkokat vér borította. A gyilkos korábban megpróbálta elkapni Rosie-t. Láttuk a kezét, ahogy betörte az üveget és megmarkolta a lányt, de szerencsére félre tudtam ütni a kezét egy piszkavassal.
Ömlött az eső. A sár olyan mély volt, hogy minden lépésért külön meg kellett küzdenünk a rendőrautó felé haladtunkban. Tudtam előre, hogy nem fog beindulni, de a „próbáljunk elmenekülni az autóval” jelenet alapvető része minden horrorfilmnek, így aztán nekünk is meg kellett próbálnunk.
Természetesen semmi nem történt, mikor Malcolm megpróbálta beindítani az autót. – Átkozott vacak! – csapkodta a kormányt a fiú. – Most mi lesz? – nézett ránk. Remegve átkaroltam magam, s idegesen körbenéztem. Hol a gyilkos? Itt kell legyen, valahol a közelben lapulva, készen arra, hogy elragadja valamelyikünket. Remélhetőleg Rosie-t. Közelebb húzódtam a ház ajtajához arra az esetre, ha menekülnöm kéne.
- Nézzünk bele a csomagtartóba- ajánlotta Rosie, egyenest nekem. – Talál találunk egy puskát vagy valami más használható dolgot – mondta reménykedve, mire én bólintottam, s követtem őt a kocsihoz, de úgy, hogy megfelelő távolságban legyek tőle.
Mialatt Malcolm további meddő kísérleteket tett az autó beindítására, Rosie felnyitotta a csomagtartót és elszántan elkezdte átkutatni a tartalmát. – Egy gázspray – suttogta. – Pornóújságok. Más semmi. Ugyan mire valók a zsaruk? – siránkozott Rosie.
Megint elhúzódtam tőle, míg már nem is láttam rá a csomagtartó felnyitott fedele miatt. Ha senki sem látja, a gyilkos valószínűleg ráront. – Tartsd meg a spray-t – kiáltottam oda neki. – Használhatjuk ellene!
Valami fehér villanást láttam a fák között. Nagyot dobbant a szívem. Ez az! Eljött a cselekvés pillanata. Biztosra kellett mennem. – Hé, Rosie – kiáltotttam rá –, szívtál már füvet vagy ilyesmit valaha is?
- Micsoda? – kérdezett vissza idegesen.
- Használtál már kábszert? – ordítottam, miközben fél szemmel azt a bizonytalan fehér foltot figyeltem a sötétben.
- A volt barátom egyszer megkínált fűvel – felelte zavarodottan. – Szörnyű volt. Miért?
- Csak úgy – kiáltottam, de már rohantam is vissza a házba.
Egy másodperc sem kellett, s Rosie rémült sikoltozásba tört ki. A gyilkos elkapta és bevonszolta a fák közé. Malcolm a rémülettől bénultan ült az autóban, s tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal végignézte az egészet. Tökéletes. Lehet, hogy a gyilkos még őt is elkapja.
De amint Rosie és a gyilkos eltűntek az erdőben, Malcolm visszanyerte nuralmát és a kocsit ott hagyva, visszarohant a házba. Magamban káromkodva engedtem be az ajtón.
- Elvitte! – tátogta Malcolm, miközben szemüvegéről csuromvíz melegítőfelsője segítségével próbálta letörölni az esőcseppeket. – Egyszerűen elkapta! Pont ott volt! Láttam őt, Chloe! Láttam, ahogy elkapja!
Lekevertem neki egyet. – Szedd össze magad! Ki kell jutnunk innen, most azonnal! Túl kockázatos tovább maradni!
- De a kocsi... a kocsi... ott volt és elragadta őt... Ó, Istenem, meg fogok halni. Szűzen fogok meghalni.
- Malcolm! – kiáltottam rá. – Állj már le! Kijutunk innen, oké? Megcsináljuk! Együtt! Megígérem!
Elcsendesült és félénken rám nézett. – Mit fogunk csinálni?
Erre csak egy sablonos válasz létezett ebben a műfajban. Megacéloztam magam. – Meg fogjuk ölni!
* * * * *
Csapdát állítottunk neki. Malcolm a pajta ajtajában állt, fegyvertelenül. Én odabent lapultam, s egy vasvillág szorongattam oly erővel, hogy attól tartottam, még a végén kettétörik. – Oké – kiáltottam –, tudod, hogy mit kell tenned, ugye?
Malcolm bólintott. – De meddig kell itt várnom? – kérdezte.
- Már mondtam, míg olyan közel nem lesz hozzád, hogy el tudna kapni.
- De...
- Amikor ott van – nem előbb, nem később –, megfordulsz és rohansz, oké? Akkor pedig leszúrom a vasvillával.
Malcolm falfehér arccal bólintott, majd megfordult, s bámult kifelé a szakadó esőbe. A gyilkosnak valahol itt kellett lennie a közelben. A pajták mindig is ideális helyszínül szolgáltak a végső leszámoláshoz. Az éles szerszámok és rozsdás pengék szinte mintha könyörögnének, hogy valaki – a gyilkos – használja már őket.
Nem sokat váratott magára. Hirtelen bukkant fel a viharban, nagyokat lépve, gyorsan közeledett. Megfeszültem, s imádkoztam, hogy Malcolm el ne tolja. Kinéztem belőle, hogy túl hamar kösse fel a nyúlcipőt.
Szerencsére azonban kitartott, megvárta, míg a gyilkos egészen közel ért hozzá, sőt, már majdnem elkapta, mikor felsikoltott és berohant a pajtába. A tervem bevált; a gyilkos jött utána...
...egyenesen belerohant a vasvillába. Tökéletes volt. A nyársak úgy szaladtak át rajta, mintha vajból lenne a teste. Eltorzult arcára kiült a meglepetés és a fájdalom, aztán lezuhant a szénával borított padlóra, mint a zsák. Malcolm és én levegő után kapkodva álltunk fölötte pár gyötrelmes másodpercig azt várva, hogy felugrik és torkon ragadja valamelyikünket.
De nem így történt. Minden a megszokott forgatókönyv szerint haladt. Végre elengedhettem magam. – Halott. Gyerünk innen! – szóltam oda Malcolm-nak, majd a pajta ajtajához rohantam. Visszafordulva azt láttam, hogy a fiú hezitál.
- Nem kéne megnézni? – kérdezte idegesen. – Mármint megnézni, hogy tényleg meghalt-e? Mondjuk megnézni a pulzusát?
Döbbenten meredtem rá. – Megőrültél? Nem, nem fogjuk megnézni, hogy tényleg halott-e. Nem láttad, mi történt ma éjjel? Ha csak egy percig is maradnánk, ha csak addig, hogy megtudjuk, valóban halott-e, máris történne valami, a kukoricást ellepnék a gyerekek, a tetőn idegenek törnének be, az ablakon pedig torz, késes őrültek zörgetnének. Nem, nem nézzük meg! Elmegyünk! Most, Malcolm!
Sarkon fordultam, s elindultam. Nem érdekelt, hogy követ-e.
Persze jött, rohant, hogy beérjen. – És most? – lihegte. – Mi lesz? Megpróbáljuk újra a kocsit?
Megráztam a fejem. – Nincs értelme. Csak találjuk meg a táborból kivezető utat és irány a város.
Pár percig csendben gyalogoltunk. Figyeltem minden apró jelet – ág roppanását, bagoly huhogását –, ami arra utalhat, hogy megszabadultam ebből a rémálomból, hogy otthon vagyok, megmenekültem. Most már nem bukhattam el, nem és nem. Megszorítottam azt a valamit, amit még a pajtában rejtettem a melegítőm alá, míg Malcolm az ajtóban állt. Egy kis kőműveskanál volt az, rozsdás és tompa, de még mindig elég éles ahhoz, hogy belevágjam a gyilkos koponyájába, ha szükséges.
- Nem hiszem el, hogy életben maradtunk – mondta Malcolm, hálásan szuszogva. – Nem hiszem el, hogy túléltük.
Mintegy végszóra, ág reccsent, tőlem balra. Megfordultam, kezemben a fegyveremmel. Malcolm rémülten felkiáltott, ahogy meglátta a fák közül előbotorkáló alakot. A gyilkos kinyújtott karral, szemében eszelős, gyilkos lánggal közeledett.
- Malcolm – kiáltottam a fiúra, aki felém fordult, eszelős tekintettel –, fuss!
Engedelmeskedett, s persze elesett. Valaki mindig elesik.
Nézd, nem az én hibám volt, oké? Esett, sár volt és valaki mindig elesik. Ez a szabály.
A gyilkos egy pillanatnyi időt sem vesztegetve Malcolm-ra vetette magát. A szerencsétlennek még sikoltani sem maradt ideje, mielőtt amaz levágta volna a fejét.
Megcsináltam! Én voltam „a túlélő lány”. – Hé, te ocsmányság! – szóltam oda a gyilkosnak, meglóbálva a kőműveskanalat.
Az megfordult, kíváncsian végigmért, majd felém vetette magát. Engedtem, hogy egészen közel jöjjön. Engednem kellett. Olyan közel kellett engednem, hogy éreztem lélegzetének dögletes bűzét. Olyan közel kellett engednem, hogy akár meg is ölhetett volna. Hagytam, hogy felemelje a kezét, hogy megfojtson.
Hangosan felsikítottam, olyan hangosan, ahogy csak bírtam, s belevágtam a kanalat, pontosan a homloka közepébe.
Újra a földre zuhant, mint egy zsák, egy loccsanással ért földet a sárba, pont Malcolm mellett.
Kimerülten lerogytam a földre, s egy darabig csak üldögéltem ott, hogy összeszedjem magam és abbahagyjam a sírást. Megcsináltam. Meg én. Túléltem.
A fák koronája fölött lassan feltűntek a kelő nap első sugarai.
* * * * *Dél felé járt az idő. Magasan járt a nap, lassan megszárítva rajtam sáros, nedves ruháimat. Egy kietlen országút mentén bandukoltam, fáradtan, de boldogan. Csak arra vágytam, hogy valaki jöjjön arra és vegyen fel.
- Semmi probléma – vágtam rá, majd felhúztam magam hátulra, s a hátsó ablakon át bekiabáltam. – És merre tart?
- Nos hát, a következő város szélén élek – felelte, megvakarva a fejét. – Ha tovább akar menni, mást kell majd találnia. Én ugyan át nem megyek arra többet.
- Miért nem?
- Valami nem stimmel arrafelé, mióta szárba szökött a kukorica – megrázta a fejét. – Amióta azok a kukoricatáblák ott vannak, csak egyik baj követi a másikat.
Megráztam a fejem, majd elhelyezkedtem, hogy terveket készíthessek. Hosszú napnak ígérkezett ez is.
A Whip tejgazdaságból jöttek visszafelé, mindannyian a híres Jeges Tejes Bombát szorongatva, amikor megpillantották a házat. A négy kis gazembernek rögtön ugyanaz jutott eszébe: milyen jó móka is a rozoga, kétszintes ház rongálása. Terveik szerint azonban ezúttal ez valami más lesz; több mint a szokásos kődobálás a nagy, az előkertet az utcától elválasztó kerítés mögül. Nem, ezúttal Dill Buxton-nál itt volt a csúzlija, kimondottan a vadonatúj ablakok kedvéért hozta magával, amelyeket a múltkori támadás óta szereltek fel.
- Na... mit gondúsz... Dill... milyen messze lő? – kérdezte Frankie Perkins. A többiek azon csodálkoztak, hogyan tudott akár csak egyetlen szót is szólni, annyira tele volt a szája a Jeges Tejessel.
- Te dagadt disznó, ne dumájj má’, ha teli a pofád. Egy büdös szót se érteni az ugatásodból, te átok – osztotta ki Dill. Ő volt a vezér, s nem mellékesen büszke tulajdonosa a Rakétavető névre hallgató csúzlinak. Az ő ötlete volt az is, hogy kipróbálják, meddig mehetnek el a rongálásban, s felrázzák kis városukat az unalomból. Amíg Dill tagja nem lett Willowby csendes kis közösségének, addig semmi nem történt errefelé, de miután jobban megismerkedett a várossal és a környékkel, a kölyökből előbújt a huligán természete, mellyel aztán gyors népszerűségre tett szert a többi kamasz között. Szinte istenítették az általa elkövetett gaztettekért.
Az anyja egy évvel korábban, az apja öngyilkosságát követően hozta Dill-t Willowby-ba. Az asszony úgy érezte, korábbi lakhelyükön túl sok a fájdalmas emlék, így aztán maguk mögött hagyták a gazdag szomszédságot. Persze ennek oka volt az is, hogy anyagilag egyre kevésbé álltak jól. Meglehetős visszalépés volt egy kicsiny, kétszobás lakás a korábbi, majd’ kétszáz négyzetméteres, négy hálószobás házhoz képest, de az anyja nagyon elszánt volt.
Dill nem sokkal azelőtt haverkodott össze Danny Woolford-dal, aztán Petie Lower-rel. Danny is nemrégiben költözött Willowby-ba a családjával, miután Danny apja elkezdett ingatlanokat felvásárolni a környéken. Frankie volt a dagadt gyerek, ahogy az ilyen csoportosulásokban lenni szokott. A többiek Röfinek hívták, mert hihetetlen mennyiségű kaját volt képes betermelni. Hónapokkal azelőtt találkozott Dill-el, Danny-vel és Petie-vel először, mégpedig a Whip tejgazdaságban – amit néhány évvel azelőtt vettek meg Petie szülei –, s azonnal barátságot kötött velük. Nem sokkal azelőtt a másik három még gyakran üvöltött rá Frankie-re, aki egyszerűen képtelen volt elkerülni a bajt. Néha az apja, a helyi seriff elkapta, mikor nem viselkedett úgy, ahogy kellett volna. Mégsem köpte be a haverjait, sőt, nagyon is ragaszkodott hozzájuk, a vértestvéreihez. Fontos volt neki, hogy szoros kapcsolatban legyen velük. Hogyan is ne lett volna fontos, hisz’ ők voltak az egyedüli barátai.
- Hé, Hájas, tedd mán odébb azt a büdös nagy valagad, nem látjuk tőle a házat. Takarod a kilátást, dagadt – nevetett Danny. Ő volt a csapat nagyokosa, aki élvezettel szólt be másoknak, de tudta azt is, hogyan védje meg magát.
- A pokolba, fogd má’ be, Dann-O, csak azé’, mer’ az apádé a fél város, ne hidd, hogy olyan marha jó pofa vagy. Nem tehetek róla, a szeplők miatt olyan furcsa a kinézeted. Mér nem teszel egy szívességet és ugrasz egy teherkocsi elé, te lúzer?
Petie-ből kirobbant a röhögés, ott, a kétszintes házzal szemben állva. Dill még csak el sem mosolyodott; minden figyelmével arra koncentrált, hogy megtalálja a megfelelő fegyvert a gyönyörű, új ablakok megsemmisítéséhez.
- Hájas, kieresztem belőled a zsírod, te…
- Kuss má’! – kiáltott rájuk Dill. – Mit akartok, hogy elkapjanak minket? Átkozottak, más se hiányzik, csak hogy összefussunk Hájas papájával, mielőtt még bármit is csináltunk volna. Gyerünk, segíccsetek valami jó kis lövedéket keresni, amivel bevihetünk pár találatot. Még nem is teszteltem ezt a frankó kis cuccot itt, s nincs az az isten, hogy bárki megmondja, a vén banyák mikor jelennek meg ebbe a büdös gaztengerbe, amit ők kertnek hínak.
A fiúk elkezdtek kutatni, végig a kerítés tövében, sőt még a ház körüli fás területet is átnézték. Hamarosan összegyűltek, hogy megvizsgálják, amit találtak.
- Dill, itt van, ni, egy kő!
- Dill, én egy csődarabot találtam!
Aztán jött Danny, a lehető legtökéletesebb munícióval: egy sínszeggel. Dill tekintete fellángolt. Egy sima kis csúzlival tutira nem lehetett volna kilőni egy acéldarabot, de Dill-é nem egy egyszerű kis csúzli volt, hanem a Rakétavető. Mindannyian izgatottan figyelték, szinte kocsányon lógó szemekkel bámulták, ahogy Dill behelyezte a rozsdás muníciót a gumiba.
- Gyerünk, fedezékbe, nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy nem jön össze... lehet, hogy igen, sose lehet tunni – mondta, miközben vézna karját megfeszítve hátrafelé húzta a csúzli gumiszalagját.
A lövés nem is lehetett volna jobb; néhány másodperc múlva a vadonatúj ablak hatalmas csörömpöléssel robbant ki keretéből a becsapódás nyomán. Egyenesen beletalált, ó, ember, micsoda látvány volt! A srácok viháncolva menekültek a tett helyszínéről.
- A francba, Dill, ez baromi nagy volt! – kiabálta Petie. – Láttad, hogy tört be? Egy darab se maratt.
Dill széles mosollyal az arcán rohant tovább.
A négy gyerek szétvált egy időre, hogy aztán Dill-ék háza mögött, a fiú kuckójában újra összegyűljenek. Dill anyja melózott, így aztán az azt firtató kérdésektől, hogy vajon miért úgy érkeztek meg, mint akit üldöznek, nem kellett tartaniuk. Frankie volt az utolsó, aki odaért.
- Büszke vagyok rád, Hájaska, hogy neked is sikerült. Mi lett veled, netalán összefutottál egy csomó turistával, akik fényképeket készítettek rólad, mint a világ legdagattabb kölykéről? – kuncogott Danny, majd Petie-vel együtt szinte hisztérikus nevetésben törtek ki.
Frankie azonban nem vett tudomást Danny csipkelődő megjegyzéséről. – Figyuzzatok, láttam valami furát.
- Miről beszélsz, Hájas? – kérdezte Dill.
- Ja, mi ijesztőt láttál, talán a tükörképed? – folytatta a gúnyolódást Danny.
Még több nevetés.
- Hagyd már abba! – szólt rá Dill. – Hallani akarom, mit látott.
A két fiú elcsendesedett.
- Gyerünk, Hájas, ki vele!
- Szóval... nem együtt jöttünk ide, ugye? Szóval én... az erdőn át mentem és... láttam... mint valami madárijesztők vagy én nem is tudom. A banyák udvarában voltak, mint valami dísz vagy ilyesmi.
- Szerintem te magad vagy a madárijesztő, Hájas. Ha varjú lennék, halálra ijednék tőled, az tuti – próbálkozott Danny újra.
Frankie azonban továbbra sem vett tudomást Danny közbeszólásáról, Dill pedig kíváncsian hallgatta a fiú beszámolóját.
- Hányat láttá?
- Kábé... nem t'om... hármat vagy négyet. Nem láttam igazán, de nagyon furák voltak... ijesztők, vagy mi.
- Ó, ne má’, mindannyian vótunk má korábban az erdőbe és nem láttunk még se madárijesztőket, se mást, amirő’ most itt hetet-havat összehordasz, Hájas – mondta Dill. – Szerintem te át akarsz minket verni, Hájas.
- Lehetséges. Lehetséges, hogy most találtad ki az egészet, nemde, Hájas? – szólt közbe Danny.
- Nem én, nem. Becs szóra. Van ott valami... mik is azok... amiket a bolt ablakába tesznek? Próbába... bu...
- Próbababa – javította ki Dill.
- Na, az. Szóval olyanok, de rém ijesztők, ott vannak kinn, esküszöm, hogy láttam.
Dill mérlegelte a hallottakat. Ha Frankie az igazat mondja, márpedig valószínűleg igen, akkor ő is látni akarta. Ez valami új, valami egészen izgalmas volt.
- Min agyalsz, Dill? – kérdezte Danny. – Nem hiszel ennek a beszélő bálnának, ugye? T’od, hogy sose láttunk ilyesmit, csak hülyeségeket hadovál.
- Nem t’om, de meg akarom tudni. Még ma este! Igen, még ma este teszünk egy kis látogatást újra a banyáknál – mondta Dill. Kis hezitálás után még hozzátette: - Vigyázz, Hájas, mer’ ha átvertél...
Frankie rögtön közbeszólt: - Dehogy, meglátod!
A srácok a délután további részét a kunyhóban töltötték, de olyan türelmetlenek voltak, hogy nem bírták kivárni, hogy besötétedjen. Normál esetben ilyenkor indultak volna még egy kis körútra, hogy kiszórakozzák magukat. Normál esetben ilyenkor indultak volna, hogy részt vegyenek Dill őrült játékaiban, amelyek ördögi elméjéből pattantak ki.
Kilenc előtt odaértek; egymáshoz közel, ámde az erdő különböző pontjairól figyeltek. A nap még csak éppen kezdett eltűnni az égről, még elég fényt adva, hogy mindent jól lássanak. Frankie-nek igaza volt; tisztán látták a furcsa kinézetű madárijesztőket a nővérek udvarában. Dill örült, hogy Frankie az igazat mondta neki, s amikor ránézett, Frankie az „én megmondtam” pillantásával nézett vissza rá. Hirtelen kinyílt a ház ajtaja, s a három vénasszony kijött a házból, a kertbe. A fiúk azonnal visszahúzódtak rejtekeikbe. Danny és Dill egyazon nagy fenyő mögött bújtak meg.
- Nem t’om. De meg akarom nézni közelebbről is azokat a valamiket. Gyerünk, hülye vén banyák, takarodjatok vissza a házba.
A fiúk a fák közül figyelték, ahogy a nők begyűjtenek néhány növényt a kertben, majd lassan visszatérnek a házba. Dill tudta, itt a nagy alkalom, hogy közelebbről is szemügyre vegye a madárijesztőket.
- Oké, most – mondta, majd előhúzott a zsebéből egy kést.
Danny kissé összezavarodott ugyan, de aztán követte Dill-t, ahogy mindig, bármilyen ördögi tervvel állt is amaz elő
A fiúk néma csendben megrohanták a madárijesztőket. Abban a pillanatban, ahogy elérték az udvart, fény gyúlt a hátsó verandán.
- Francba! – kiáltott Dill. – Épp készültem lefejezni őket.
A fiúk közül hárman máris rohantak vissza az erdőbe, Frankie azonban nem. Ő továbbra is az udvarban álldogált, még akkor is, amikor a vénasszonyok újra kijöttek a házból. Ahelyett, hogy menekült volna, közelebb ment, mintha jobban meg akarta volna nézni a madárijesztők egyikét. A többiek csodálkozva bámultak a fák közül, még a szájuk is tátva maradt, ahogy nézték, hogyan lépnek oda a nővérek Frankie-hez, s kezdenek beszélni hozzá. Nem értették, hogy miről lehet szó, de látták, ahogy bevezetik Frankie-t a házba, s ahogy fény gyúlt egy helyiségben, feltételezhetően a konyhában. Látták azt is, ahogy Frankie még mindig az asszonyoknak magyaráz.
Továbbra is ott álltak, a fák mögé bújva figyeltek, a szívük még mindig hangosan kalimpált, s közben be is sötétedett.
- Most miccsináljunk? – kérdezte Danny.
- Nem kéne itt hagyni – mondta Dill.
- De, kéne. A dagadt marha, velünk kellett volna jönnie. Remélem, jól megverik, ha csak egy kicsit is kikapnak belőle, azzal már jól jár – mondta Danny.
- Jól mondod, Dann-O, szerintem haggyuk a francba, csak azt kapja a hájpacni, amit megérdemel – magyarázta Petie.
- Odassatok! – kiáltotta Dill.
Odanéztek, s látták, ahogy az egyik nővér kijön a házból, valamit magához vesz a kertben, majd visszatér a házba. Valaki lekapcsolta a lámpákat; a konyha és a veranda elsötétült.
- Tűnjünk a francba innen – vetette fel Danny.
- Egyetértek – vágta rá rögtön Petie.
Dill azonban felemelte a kezét. – Emlékeztek erre? – kérdezte, s egy kis zseblámpát húzott elő, majd felkapcsolta, s az aprócska fénysugárral a jobb kezére világított, hogy megmutassa Danny-nek és Petie-nek azt a pirosas forradást, amely még mindig tisztán látszott a tenyerén. – Vértestvérek vagyunk. Mindannyian megesküdtünk, hogy megvéggyük egymást. Ez Hájasra is vonatkozik.
A fiúk csendben álldogáltak vagy egy percig.
- Igazad van, Dill – szólalt meg végül Danny, de közben a földet bámulta. – De mit tegyünk? Tudod, nem kopoghatunk csak úgy be az ajtón...
- Mér’ is ne? Szenilis vén banyák ezek, nem több, mi meg fiatal srácok vagyunk, tehát miért is ne? Ne mondd nekem, hogy beijettél pár vénasszonytól, Dann-O?
- Ja, ja, mi van veled, Danny nyuszi, betojtál? – cikizte Petie a fiút.
- Nem én, Petie, nem vagyok én beszari. Te akartad hagyni a srácot, nem én, te kis szaros.
Petie egyből elhallgatott.
Aztán Danny Dill-re nézett. – Akkor mennyünk. – A három fiú elindult a fenyőfák között, vissza a házhoz, be az udvarba. Nem álltak meg, hogy megnézzék a madárijesztőket, hanem egyenest a hátsó ajtóhoz siettek. – Na, most mondd, hogy nyuszi vagyok, na, most.
Danny bezörgetett az ajtón, a többiek mögötte vártak.
Nem érkezett válasz.
- Próbáld újra, Dann-O – mondta Dill.
Erre Danny újra bezörgetett. Ez alkalommal az ajtó kinyílt.
Látni azonban senkit nem lehetett, aki kinyitotta volna azt.
- Mi lesz most? – kérdezte Danny.
- Tűnj az utamból – parancsolt rá Dill, s már lökte is félre Danny-t az útból. Odabent volt, a nővérek sötét, elhagyatott konyhájában.
- Helló, a barátunkat, Hájast keressük, itt van? – kiáltotta Dill.
Semmi válasz.
- Dill, csinájj valami fényt – jegyezte meg Petie.
Dill elkezdett a falon tapogatózni a villanykapcsoló után, s hamarosan a másik kettő is csatlakozott hozzá. Kintről beszivárgott némi holdfény, ami segítette őket.
- Szerintem megvan – mondta Dill, s rácsapott a megkerült kapcsolóra.
- Ez meg mjja... – mordult fel Danny. A három fiú alig hitte el, hogy a valóság tárul a szemük elé. Az egész konyha tele volt csodálatos édességekkel. Sütemények, piték, kekszek, cukorbotok és üvegek teli zselés cukorkával, nyalókák, és minden más, amitől bármelyik gyereknek csorogni kezd a nyála. Olyan sok volt, mindenütt, a tálalón, a konyhaasztalon, akárhova fordultak, édesség volt.
Dill felfigyelt egy tányérra, amelyen egy félig elfogyasztott süti árválkodott, mellette pedig egy üres sütisdoboz, benne morzsákkal. – Nem csoda, ha ez a hájas segg nem válaszolt. Lehet, hogy azé’, mer’ ezt mind meg akarta tartani magának – állapította meg Dill.
Petie bólintott. – Ja, összebarátkozott a nyanyákkal, hogy azok még jobban felhizlalják.
- Na, én viszem a részem – közölte Danny. – Nem hagyom, hogy az a sétáló bálna mindet megegye egymaga.
Néhány másodperccel később már mindannyian édességgel tömték magukat, egymás után tűntek el a sütik, piték, cukorkák, bármi, ami a kezükbe került.
- Lassan, lassan. Nyugalom, több mint elég van itt – szólalt meg hirtelen egy hang.
Kínos csend telepedett a konyhára, a fiúk megdermedtek két harapás között. Nem vették észre, hogy a fehér hajú vénasszony mikor lépett a konyhába. – Mindenkinek jut elég, ne aggódjatok. A nővéreimmel mindig készítünk valami finomságot. Annyit vesztek, amennyit csak akartok.
Azok hárman csak nézték egymást, ide-oda vándorolt a tekintetük, a szájuk még mindig teli az utolsó harapásnyi édességgel.
- E... valami... szar... ’icc? – kérdezte Dill, s ahogy beszélt, morzsák peregtek ki a szájából a földre.
- Ne beszélj tele szájjal, drágám. Nem utal jólneveltségre és azt se akarom, hogy félrenyelj véletlenül. Egyébként nem, ez nem egy vicc, mi csak barátkozni akarunk. Nem hiszem, hogy akár én, akár a testvéreim közül bármelyik találkozott volna már veletek korábban, fiúk.
Petie volt az első, aki abbahagyta a rágást. – Hol van a barátunk, Hájas?
- Hájas? Nem tudom, ki az.
Danny közbevágott. – Az a nagy, kövér disznó, aki az előbb bejött magukkal.
- Ja, Frankie Perkins-re gondolsz? Ó, hát ő odalent van pillanatnyilag. Egy kicsit fáj a hasa.
A fiúkkal hirtelen forogni kezdett a szoba, s a földre zuhantak. Onnan figyelték, teljesen legyengülve, ahogy Frankie és a másik két nővér besétálnak a konyhába.
- Ó, vagy lehet, hogy nektek fájdult meg a hasatok? – jegyezte meg az öregasszony hamiskásan.
- Helló, fiúk – szólt oda nekik vidáman Frankie. – Látom, végre megismerkedtetek a nagynénikéimmel. Hát nem édesek?
Dill az oldalához kapott, ahogy belenyilallt az egész testét átjáró fájdalom. – Ismered őket, Hájas?
- Nem, nem Hájas, Dill, Frankie. Frankie. Sőt, nem is sétáló bálna, nem is dagadt segg, sem pedig kövér disznó, hanem Frankie. Frankie Perkins vagyok. Ti, srácok, túl régóta csúfoltok, rosszul voltam már tőletek, így most ti lesztek rosszul. Hogy vagytok?
- Látjátok, gyerekek, mi mindent megteszünk, hogy megvédjük a mi kis drágánkat mindentől, beleértve az olyan fickókat, mint ti vagytok, fiúk, akik mást se tesznek, csak csúfoljátok a mi kicsi fiúnkat. Igaz, édes Frankie-m?
Megpaskolta Frankie pufók arcát, majd így szólt: - Az égető érzés lassan átjárja majd az egész testeteket, pokoli fájdalom kíséretében. A méreg azonban pár órán belül eltűnik majd a szervezetetekből. Nos, készüljetek a haláltusátokra. Ó, és persze ne aggódjatok, halálotok után csatlakozhattok a többi különleges madárijesztőhöz a kertben, amelyek segítenek megvédeni a növényeinket, amiből aztán elkészíthetjük a mérget azon komisz alakok számára, akik rászállnak a mi kis Frankie-nkre. A szüleiteknek sem fog hiányozni a mocskos kis pofátok, ráadásul az apja a seriff. Ő majd úgy intézi, mintha a holttestetek előkerült volna a folyóból, mert feltehetően vízbe fulladtatok mindhárman, mi pedig gondoskodunk róla, hogy ne legyetek felismerhetők, különösen a késeddel, Dill, rossz, rossz fiú. Talán egy nap, ti, fiúk, megtanuljátok, hogyan kell kedvesen viselkedni az idősebb hölgyekkel, s a többi fiúval, azokkal, akik lehet, hogy kicsit kövérebbek az átlagnál, viszont nektek most már késő.
Bemutatkozás
Fordítani próbálok. Több-kevesebb sikerrel.
Keresés
Utolsó kommentek
Még nincsenek kommentek.
Kategóriák
- Horror (4)Archívum
- Jelen- 2009. február
- 2009. január
- Az összes »
Linkek
- freeblog főoldal- freeblog admin
Egyéb
